Stories of the City: A Magnum exhibition on the Paris Metro
From February 28, 2017 to June 30, 2017
Diverse Paris metro stations
Walker Evans
Centre Pompidou
26 April to 14 August, 2017
Mémoire et lumière - Photographie japonaise, 1950-2000
La Donation Dai Nippon Printing Co., Ltd
Maison Européenne De La Photographie
https://www.mep-fr.org/event/memoire-et-lumiere/
28 June 2017 to 27 August 2017
A legendás cseh fotós, Josef Koudelka eddig soha be nem mutatott fotói is láthatók most a fennállásának 40. évfordulóját ünneplő párizsi Pompidou Központ kiállításán.
Koudelka, aki az 1968-as prágai megszálláskor készített fotóival vált világhírűvé, 1970-ben hagyta el Csehszlovákiát és azt követően évtizedeken át szinte folyamatosan úton volt, örök nomádként, egyetlen hátizsákkal. Amikor nem valamelyik barátja párizsi vagy londoni lakásában ütötte fel ideiglenesen a tanyáját, akkor Európa cigány közösségeit fotózva a szabad ég alatt aludt, vagy éppen a Magnum fotóügynökség párizsi irodájában egy hálózsákba burkolózva. Ezeknek az éveknek a termését mutatja be a 75 darabból álló Exiles sorozat, amelyet a fotós 2016-ban a központnak adományozott.
A La Fabrique d’Exiles (A Száműzetésben készítése) című tárlat anyagába olyan fotókat is beválogattak, amelyeket eddig még nem láthatott a nagyközönség, és amelyekről külön erre az alkalomra készült levonat. Szerepelnek olyan, eddig ugyancsak be nem mutatott önarcképek is, amelyeket utazásai alatt készített Koudelka, valamint kontaktmásolatok. Valóban az Exiles sorozat keletkezésébe pillanthatunk be. A sorozat első, 1988-as párizsi bemutatója óta ez a tárlat a fotós első kiállítása Párizsban.
Az 1970-es, 1980-as években Európát és Amerikát beutazó Koudelka Exiles-képei nem csak az ábrázoltakról, de a fotós szabadságvágyáról, szabadságszeretetéről is mesélnek. "Csak olyan dolgokat fotózok, amiknek valamennyire köze van hozzám is, és soha nem csináltam semmit, amit nem akartam" - mondta Koudelka a The Guardian című brit lapnak egy 2008-as interjúban.
A képanyag 1988-ban, majd - kibővítve - 2014-ben album formájában is megjelent. "Koudelka érzelgéstől mentes, erős, borongós hangulatú, erőteljesen emberi képeiben saját lelke tükröződik, egy olyan emigráns lényének legbelső lényege, aki ott van otthon, ahol vándorló teste éppen kikötőt talál éjszakára" - írta a könyvől Cornell Capa.
A Pompidou Központ következő nagy dobása a fotóművészet rajongói számára egy Walker Evans életmű-kiállítás lesz, amely április 26-ától lesz látható.
Élvezetes online lapozgatásra csábít a londoni Beetles and Huxley galéria aktuális kiállításának anyaga. A galéria mintegy 30 vintage levonatot mutat be Joel Sternfeld 1987-es nagy hatású könyvének, az American prospects-nek a képei közül, s ezek mellett olyan archív fotókat is, amelyek eddig előhívatlan filmtekercseken lapultak, és amelyeket ezért eddig nem láthatott a közönség.
Sternfeld az amerikai dokumentarista fotográfia klasszikusait (Walker Evans, Robert Frank) követve utazta be keresztül-kasul az Egyesült Államokat, hogy megragadja annak lényegét. Az utazásai során készült American prospects-szel maga is klasszikusat alkotott a műfajban, olyan későbbi kiemelkedő fotósokat inspirálva, mint Stephen Shore vagy William Egglestone.
„Úgy tűnt számomra, hogy Evans egy olyan Amerikát ábrázolt a képein, amelyben a fizikai világ omladozott, de az emberi szellem sértetlen maradt“ – idézi a The New York Times Sternfeldet. „Ahogy körülnéztem az 1970-es évek Amerikájában, úgy találtam, hogy éppen ennek az ellenkezője történik. Egy vadonatúj fizikai világ volt keletkezőben, autópályákkal, gyorsétterem-láncokkal, motelhálózatokkal, modern épületekkel, ipari parkokkal – de az emberi szellem visszaszorulóban volt.“
Sternfeld azonban túl is lép az Evans képviselte dokumentarista hagyományon. Erre példa az American Prospects sorozatból talán a legismertebb képe, a McLean, Virginia, 1989. december című, amelyen egy tűzoltó látható, amint sütőtököt vásárol egy farmon, miközben a háttérben a társai egy égő házat oltanak. Az első látásra megdöbbentő, szinte abszurd kép azonban csalóka, ugyanis nem igazi tűzesetnél, hanem egy tűzoltási gyakorlat alkalmával készült. A fotós humora jelenik itt meg, egyúttal Sternfeld a fotó valóságtartalmának kérdésével is szembesíti a nézőt.
Sternfeld szerint időszerű, hogy a képek újra kiállításra kerüljenek. Korunk Amerikájában ismét egyszerre van jelen extrém gazdagság és szegénység, a jólét és a kétségbeesés, és - ahogy a The Guardiannek fogalmazott - „az apokalipszis hangulata“ [1].
http://www.beetlesandhuxley.com/joel-sternfeld/
Sean O'Hagan: The drifter: Joel Sternfeld on his sly glimpses of wild America – seen from the endless highway. The Guardian, 2017. január 11.
Fiatal európai fotósoknak ad lehetőséget a bemutatkozásra, és egyben műhelymunkára a 2011 óta minden évben megrendezett Circulation(s) Festival Párizsban. A fesztiválon bemutatott számos fotós közül a zsűri minden évben külön is kiemeli a legjobbakat. Idén 800 jelentkező közül választották ki 25 fotós munkáit, amelyeket a Centquatre-Paris kulturális központban, a Dare de l’Est pályaudvar előtt és más helyszíneken állítanak ki március 5-ig.
A gyerekházasságokra hívja fel a figyelmet az 1986-os születésű olasz fotós, Ludovica Bastianini In Your Place című fotósorozata. Az ENSZ adatai szerint a világon évente 13,5 millió 18 év alatti lányt kényszerítenek arra, hogy házasságot kössenek náluk sokkal idősebb férfiakkal. Ludovica Bastianini azt a kérdést tette fel: Mit érezhet egy anya, aki 8, 9, 10 vagy 12 éves kislányát az esküvőre öltözteti? Fotóihoz európai divatmagazinokból vett, gyerekmodelleket ábrázoló képeket használt fel. A készen talált fotókat saját édesanyjának régi csipkéivel „öltöztette fel“, a menyasszonyi ruhák asszociációját előhívva. A szomorú jelenség, amelyről az átlagos európai többnyire csak az újságokban olvas, ezzel a gesztussal közelivé és átérezhetővé válik.
http://www.ludovicabastianini.com/inyourplace.php
Hogyan tud megbirkózni az ugrásszerű fejlődéssel egy város, hogyan tudja összeegyeztetni egymással a múltat és a jelent? A lengyel-francia Tim Franco Metamorpolis című sorozata a kínai Csungkingba (Chongqing) kalauzol minket, ahol a futurisztikus, égbe nyúló felhőkarcolók szomszédságában földművesek végzik munkájukat hagyományos eszközökkel és ahol gigantikus autópálya-felüljárók kígyóznak régi lakónegyedek felett. Hogy a Jangce folyó mellett fekvő városba a Három szurdok-gát építése miatt lebontott települések lakosságát be tudja fogadni, rövid idő alatt óriási fejlesztéseket hajtottak végre a városban.
Az Iszlám Állam terrorszervezet ellen fegyverrel harcoló szíriai és észak-iraki kurd nők sorsát követte fényképezőgépével Sonja Hamad Jin-Jiyan-Azadi (Nők, élet, szabadság) című sorozata számára. Az Iszlám Állam szélsőségeseinek ideológiája szerint aki nő keze által hal meg, az nem juthat be a Paradicsomba. A Hamad fotóin megörökített nők nem cask a hazájukért, de egy olyan világkép ellen is harcolnak, amelyben a nőknek szinte semmilyen joguk sincsen. Hamad 1986-ben született Damaszkuszban kurd jazidi szülők gyermekeként. Hároméves korában családjával Németországba költözött. A Berlinben fényképészet szakon diplomát szerző Hamad munkáinak egyik fő motívuma az identitás keresése.
Circulation(s) Festival
Festival de la jeune photographie européenne
2017. január 21 - március 5.
Még a hét végéig, vasárnapig látogatható az a fotókiállítás, amelyet a Westlicht Fotómúzeum rendezett az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából.
A tárlat a korabeli nemzetközi sajtó Budapestre érkező fotóriportereinek szemszögéből mutatja be a történéseket, vintage levonatok és korabeli magazinpéldányok segítségével, mint a Life vagy a Paris Match. Olyan nagy nevek fotóival találkozhatunk, mint Dominique Berretty, Hannes Betzler, Mario De Biasi, René Burri, Anders Engman, Rolf Gillhausen, Ernst Haas, David Hurn, Lisa Larsen, Russ Melcher, Lutz Weitz, Jean-Pierre Pedrazzini, aki Budapesten szerzett sebesülésébe halt bele, és nem utolsósorban az osztrákok élő Magnum-legendája, a 94 éves Erich Lessing, akivel rövid videóinterjút is készített a kiállításhoz a Westlicht alapító-igazgatója, Peter Coeln.
1956 nem csak a magyarok, hanem az osztrákok kollektív emlékezetébe is beírta magát. Addig példátlan méretű menekülthullám indult meg Nyugat felé – néhány hét alatt mintegy 180 ezer magyar lépte át az osztrák határt – , és az osztrákok segítőkészen fogadták a magyar menekülteket. Erre is utalnak a kurátorok azzal, hogy a Westlicht tárlatán az 1956-os képek mellett korunk menekülthullámát 2015-ben az osztrák-magyar határon megörökítő képekből is válogatást mutatnak be. Hannes Betzler, Bielik István, Déri Miklós, Hölvényi Kristóf, Kummer János, Massimo Vitali és Florian Rainer színes fotói nagy méretű nagyításokban láthatók a vintage fekete-fehér levonatok mellett.
A kiállítás október 20-án nyílt meg, eredetileg egy hónaposra tervezték, de a nagy sikerre való tekintettel a Westlicht őszi fotóaukciója után ismét berendezték a galéria termeiben és most január 29-ig látható az anyag.
A galéria a szokványos múzeumi látogatási időktől némileg eltérő nyitva tartással működik, érdemes előzőleg tájékozódni a honlapon.
Az olvasás időtlen aktusának ünneplése a világ egyik legközkedveltebb fotósának objektívjén keresztül – írja a kiadó, a londoni Phaidon a kötet ajánlójában. Steve McCurry teljes eddigi, közel négy évtizedet felölelő életművéből válogatta össze a képeket, amelyeknek közös témája az olvasás szépsége és csábító ereje. Az albumhoz az ismert amerikai regény- és útikönyvíró, Paul Theroux írt előszót.
Amint azt McCurry a könyv előszavában leírja, kötete egyúttal tisztelgés André Kertész és a legendás fotográfus 1971-es, azonos című albuma előtt.
„Nem sokkal azután, hogy New York-ba költöztem – a harmincas éveim elején jártam - , találkoztam a legendás fotográfussal, André Kertésszel. Ugyanabban az épületben laktunk, és az előcsarnokban kiállított képei még ma is nagy örömet okoznak nekem. Olvasó embereket ábrázoló fotói a leginkább megkapóak közé tartoztak. A mintegy 50 év időtartamot felölelő felvételek 1971-es, On Reading című kötetében jelentek meg. Ez a mostani gyűjtemény az én személyes hommage-om Kertész tehetsége, hatása és kivételes adottsága előtt.“
Phaidon, 2016. október
144 oldal, 66 illusztráció
ISBN: 9780714871295
http://uk.phaidon.com/store/photography/steve-mccurry-on-reading-9780714871295/
Egy program, amiért a fotográfia rajongóinak most érdemes lehet elzarándokolniuk Párizsba: a Henri Cartier-Bresson Alapítvány kiállítást rendezett a legendás fotográfus nagy hatású 1952-es fotóalbuma, az Images à la Sauvette anyagából.
Az Images à la Sauvette (a cím magyarul hozzávetőleg annyit tesz: „elkapott pillanatok”) 1952-ben, Cartier-Bresson addigi életművének egyfajta összegzéseként jelent meg, a kor híres művészeti kiadója, Tériade kezdeményezésére, Henri Matisse címlapillusztrációjával. A mintegy 130 fekete-fehér fotót tartalmazó album óriási siker lett és talán nem túlzás azt mondani, hogy fotósok generációira volt hatással, vagyis, Robert Capa szavaival élve: „a fotográfusok Bibliája” lett.
Az Images anyaga jól példázza a festészettől induló, a szürrealizmus iránt érdeklődő – és magát egész életében festőként aposztrofáló – Cartier-Bresson életművének kettősségét. A képeken egyszerre van jelen a fotós belső világának kifejeződése és a külső világ megfigyelése, a dokumentarista ábrázolás. Cartier-Bresson azt tartotta, hogy ez a két szemlélet kiegészíti egymást a munkáiban.
Ő maga így írt erről az Images... előszavában:
„Számomra a fényképezés egy esemény jelentőségének egy másodperc törtrésze alatt való felismerését és ezzel egyidejűleg azoknak a formáknak a precíz megkomponálását jelenti, amelyek kifejezésre juttatják ezt az eseményt.
Azáltal, hogy élünk, egyidejűleg fedezzük fel saját magunkat és a külső világot, amely formál minket, és amelyre viszont mi is hatással lehetünk. E között a két világ - a külső és a belső - között egyensúlyt kell teremtenünk. Az eredmény egy állandó kölcsönhatás, amely a kettőből egyetlen egységet teremt, és ez az a világ, amelyen keresztül kommunikálnunk kell.”
„Nincs a világon semmi, aminek ne lenne meg a maga meghatározó pillanata” – ez, a de Retz bíboros 1717-es emlékirataiból vett idézet lett - Tériade javaslatára - a kötet mottója, s ez az idézet adta az ötletet a Simon and Schuster kiadóvállalat gondozásában megjelent amerikai kiadás címéhez is.
A „döntő pillanat” eszméje azóta gyakorlatilag összefonódott Cartier-Bresson nevével, és egészen az 1980-as évekig egyfajta fotós alapelvvé vált, noha – mint arra az alapítvány igazgatója, Agnès Sire[1] rámutat – sokszor félreértett módon. Sire a kiállítást kísérő esszéjében utal rá, hogy a döntő pillanat "mítosza" sokak szerint valójában túlzott leegyszerűsítése a Cartier-Bresson-féle megközelítésnek, és nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden eseménynek csak egyetlen döntő pillanata van, amikor a látvány minden eleme geometriailag tökéletesen rendeződik el, s a fotós csak ekkor nyomhatja meg a gombot fényképezőgépén. Szerinte a "döntő pillanat" a fotózás nagy klasszikusának életművében inkább a "költői véletlen" művészetét jelentette, a képességet arra, hogyan örökítsük meg a pillanatot. Mindenesetre a kiállítás és a kötet 2014-es faximile kiadása lehetőséget adhat arra, hogy közelebb jussunk a megfejtéshez.
[1] Lsd. még: Agnès Sire: De l' errance de l'oeil au moment qui s'impose (...) in Revoir Henri Cartier-Bresson, szerk.: Anne Cartier-Bresson és Jean-Pierre Montier (Textuel, 2009.), valamint Catherine E. Clark: A Decisive Moment - France 1932, in: Getting the Picture: The Visual Culture of the News, szerk: Jason Hill, Vanessa R. Schwartz (Bloomsbury, 2015.)
Mintha egy ember utáni világból üdvözölnének minket azok az utópisztikusan monumentális betonépületek, amelyeket Laurent Kronental francia fotós örökített meg „Souvenir d’un Futur” (Egy jövő emléke) című fotósorozatában.
A Párizs környéki úgynevezett „Grands Ensembles” (nagy épületegyüttesek) a modernizmus, illetve részben a brutalizmus építészeti irányzatát követő épületegyüttesek, amelyek az 1950-es és az 1980-as évek között épültek, a lakáshiányra válaszoló városfejlesztési tervek részeként.
(Fotók: Laurent Kronental)
Mint azt a Lens Culture-nek Kronental elmondja, az inspirációt a Párizs melletti Courbevoie-ban álló lépcsőzetes kialakítású, piramisra emlékeztető háztömbök, a Les Damiers épületcsoport adta számára. Ezután terjesztette ki kutatását a többi hasonló „lakótelepre” a Párizs környéki városokban. Ami közös ezekben a lakónegyedekben, az mindenekelőtt a futurisztikus építészeti stílus és egy nem éppen kedvező imázs: a lecsúszottságé és mellőzöttségé. Ez utóbbit is igyekezett megcáfolni Kronental, aki olyan idős lakókat választott portréi alanyaiul, akik egész életüket az adott telepen élték le, így annak élő emlékezeteként léphetnek fel, s akikről idős koruk ellenére sugárzik egyfajta energikusság, a lélek fiatalsága.
„Furcsa módon (a Les Damiers) alacsonyabb, mint a közeli La Défence negyed toronyházai, mégis egyfajta gigantikus benyomást tesz, ami érdekesebbé tette számomra” – mondja Kronental.
Az épített környezet keltette fel érdeklődését annak lakói iránt. „Először az ezekben a tömbökben lakó idős emberekről akartam riportot készíteni. Olyan helyeken akartam ábrázolni őket, ahol egyébként nem számítanánk rájuk. Hogy megtörjem a klisét, miszerint az idős ember egyenlő a fáradt emberrel, aki nyugdíjasotthonban vagy egészségügyi intézményben él. Ezzel párhuzamosan azonban szenvedélyesen érdekelni kezdett az óriási, időtlenséget árasztó lakóegyüttesek építészete. Össze akartam hasonlítani az építészet öregedését az emberekével” – mondja az interjúban.
A helyszíneket, beállításokat gondosan mérlegelte, gyakran hónapokat várt a megfelelő fényviszonyokra, vagy éppen a megfelelő évszakra.
A fotózáshoz előszeretettel választott a reggeli vagy az esti kék órára jellemző fényviszonyokat, így a helyszínek egy tudományos-fantasztikus film díszleteiként hatnak. Az utópisztikus hatást a fotós azzal fokozza, hogy legtöbb képén -mintegy kontrasztként - a szinte teljesen élettelen, ember nélküli városi tájba helyez el egy-egy emberi alakot.
„Sorozatában Laurent Kronental olyan atmoszférát akart teremteni, amelyben múlt és jövő párhuzamosan létezik és keveredik egymással, eközben tudatosan próbálta azt a benyomást is megteremteni, hogy milyenek lennének városaink lakóik nélkül. Ebben a fenséges és kísérteties világban városaink struktúrája titáninak hatna, ami bekebelezi az embert, egy város szerkezetével kapcsolatos félelmeink és reményeink eredménye” – olvashatjuk a szerző honlapján.
A projekt képeiből itt láthattok bővebb váltogatást.
https://www.lensculture.com/articles/laurent-kronental-souvenir-d-un-futur
Az ismert brit fotóst, Martin Parrt kérte fel a BBC arra, hogy elkészítse 1-es csatornájának új intróit. Parr, aki legutóbb Bécs város felkérésére az osztrák fővárost jellemző klisékről készített fotósorozatot (az anyagot a Kunst Haus Wien mutatta be 2016-ban Martin Parr - A Photographic Journey című kiállítása keretében), most az ikonikus brit közszolgálati televízió felkérésére arra vállalkozott, hogy elkészítse „a modern Nagy-Britannia új, változó portréját, teljes sokszínűségében bemutatva azt”.
A műsorok közötti összekötőként használt intrók az elmúlt tíz évben a BBC kör alakú logójára rímelő, részben számítógép-generált rövid videók voltak, olyan témákkal, mint körben úszó vízilovak, motorkerékpár-kaszkadőrök, a forgó földgolyó vagy egy hőlégballon.
Credit: PA
Parr sorozata a hétköznapi emberekre koncentrál. Az első új intró somerseti nyílt vízi úszók egy csoportjáról készült és újév napján láthatta először a közönség a csatornán. Egy másik egy zumbaedzés résztvevőiről, míg egy harmadik egy kerekesszékes angolfoci-csapatról. Összesen mintegy húsz rövid videót mutatnak be az év folyamán.
Egy hazájában is kevéssé ismert, ám annál figyelemreméltóbb fotográfus, Robert Haas (1898-1997) életművét mutatja be novemberben nyílt és februárig futó kiállításán Bécs város múzeuma. A bécsi születésű Haas, aki Trude Fleischmann műtermében ismerkedett meg a fotózással, 1938-ban zsidó származása miatt menekülni kényszerült Ausztriából és Amerikában próbált boldogulni. Fleischmannal ellentétben azonban Haasnak nem sikerült töretlenül folytatnia fotós karrierjét a tengerentúlon.
Haas „újrafelfedezése“ Anton Holzer fotótörténésznek és Frauke Kreutlernek, a Wien Museum kurátorának köszönhető, akik egy Trude Fleischmannról készült korábbi kiállítás anyagát válogatva lettek figyelmesek Haas fotográfiai munkásságára. A múzeum 2015-ben az örökösöktől megvásárolta az 1997-ben elhunyt fotós több ezer negatívból és vintázs levonatból álló hagyatékát. Így jött létre - csaknem húsz évvel a halála után - az első átfogó kiállítás Haas műveiből.
A Böhmischer Praterben, Bécs 1938. Robert Haas © Wien Museum/Sammlung Robert Haas
Robert Haas grafikusként, könyvkötőként és plakáttervezőként kezdte karrierjét, a bécsi modernek köreiben. 1925-ben Carry Hauserrel és Fritz Siegellel közösen saját nyomdát alapítottak Officina Vindobonensis néven. Művészi kivitelezésű köteteik és plakátjaik egyebek között a Bécsi Szecesszió, a Hagenbund, a Künstlerhaus és a Bécsi Filharmonikusok számára készültek.
Fotózni Haas az akkor már befutott bécsi portréfotográfustóla híres Trude Fleischmanntól tanult, aki később szintén elhagyni kényszerült hazáját és aki ugyancsak Amerikában kezdett új életet. Fleischmannal ellentétben azonban Haasnak nem sikerült töretlenül folytatnia fotós karrierjét a tengerentúlon.
Robert Haas az 1930-as években fotóriporterként a szociofotó és a nagyváros hétköznapjainak, elkapott pillanatainak világában érezte otthon magát. Előbb pusztán saját érdeklődésből járja kamerájával a bécsi utcákat, később már fotóriporterként dolgozik. Kedvelt témái a Práter, a külvárosok és a munkásnegyedek, de fotózott a városon kívül, így például Burgenlandban és Sopronban is. 1937-ben a Der Sonntag című lap Bécs egyik munkásnegyedében, Simmeringben nyomorban élő gyerekekről készült sorozatát közli, Ein garten im Lande der Armen (Kert a szegények országában) címmel. Az 1930-as évek pályájának csúcspontját jelentik: képeit külföldi lapok is közlik, 1936-37 között a Salzburgi Ünnepi Játékok hivatalos fotósa.
1938-ban Haas a nácizmus elől Londonba menekül, ahonnan az Egyesült Államokba utazik tovább. New York felhőkarcolói, a pezsgő metropolisz, „az amerikai életstílus“ megihletik. Új kompozíciókat, perspektivikus beállításokat próbál ki, játszik a vonalakkal. Ismét kamerájával járja az utcákat és rögzíti benyomásait erről a számára teljesen új világról. Utazásokat tesz vidékre is: lenyűgözi az amerikai táj, de az azt megszakító nagyszabású építmények is: gátak, hidak, gabonasilók. Amerikában – mutat rá Frauke Kreutler – Haas eltávolodik korábbi stílusától, és a „straight photography“ és a dokumentarista fotográfia képi nyelvét elsajátítva dolgozik. Míg korábban előszeretettel készített fotókat a tömegbe vegyülve, közelről, addig most nagyobb távolságot tart kamerájával képei alanyaitól.
Fotóriporterként azonban az éles versenyben nem tudja megvetni a lábát Amerikában. Helyzetét nehezíti, hogy 1941-ben, az Egyesült Államoknak a háborúba való belépését követően „ellenséges külföldiként“ fotóengedélyért kell folyamodnia. Visszatér a grafikához (ekkori megbízói között szerepel a Guggenheim és a Frick Collection), fotózást és grafikát tanít a vermonti Goddard College-ben, a haladó szellemiségű Black Mountain Egyetemen Észak-Karolinában, majd Palo Altóban és New Yorkban. 1945 után már csak ritkán készít fotóriportokat, egyre inkább a portréfotózás felé fordul. Ekkor készült képein, amelyeken eltéveszthetetlen Trude Fleischmann hatása, nem kisebb személyiségeket örökít meg, mint Albert Einstein, Oskar Kokoschka és Arturo Toscanini. Az 1950-es évektől már csak kevés megbízást vállalt, és nyomdai vállalkozása, a Ram Press bevételeiből és tanításból élt.
ROBERT HAAS. DER BLICK AUF ZWEI WELTEN
Wien Museum, 2016. November 24. - 2017. február 26.
