Paul Graham munkáira a The New York Times egy cikkehívta fel a figyelmemet. Az 1956-ban Nagy-Britanniában született Graham a szigetországbeli szociofotó hagyományain indult el és szerzett nevet magának, a nehézipar 1980-as évek eleji hanyatlását megszenvedő angol munkásosztályról (A1 – The great North Road, Beyond Caring), majd az északír helyzetről (Troubled Land) készített sorozatokkal. 2002-ben költözött New York-ba. Egy Sting-parafrázissal élve fogalmazhatnánk úgy is: an Englishman in New York, azaz egy angol New York-ban. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Graham itt és az amerikai vidéken készült képein is érződik a kívülről jött szemlélő látásmódja.
Habár a NYT cikkírója, Philip Gefter nem véletlenül hivatkozik Walker Evansre, az amerikai szociofotó nagy klasszikusára Grahammel kapcsolatban, ugyanakkor – s itt egy szubjektív benyomás következik – az Evans-i dokumentarista megközelítés mellett olyan formai kísérletező kedv is jellemzi a munkáit, amire az előbbinél nem tudnék példát mondani. Erre példa Grahamnél a Hétköznapi pillanatok (Everyday moments) a szinte mozgóképszerűen egymásra következő, de külön-külön is érvényes képkivágásokkal és kép-párokkal, illetve az túlexponált, sivár külvárosi jeleneteket tűéles, harsány színekben megfogalmazott kertvárosi idillekkel szembeállító Amerikai éjszaka (American night) sorozat.
Ez a kísérletező szellem nagy hangsúlyt kap a San Francisco-i Pier24-ben rendezett, The Whiteness of the Whale című szólókiállításán is. A tárlat anyaga – mintegy hatvan kép – Graham “amerikai trilógiájából”, három amerikai sorozatából áll össze. Mint azt a Pier24 honlapján látható videón a művész elmondja: a három közül az első, az American night sorozat szinte teljesen fehér, túlexponált képei a “láthatatlan”,az életünkből “kiszerkesztett” (edited out) amerikai szegénységet hivatottak megragadni, s az azt kürülvevő “pszichológiai vakságra” utalnak, de arról is gondolkodásra késztetnak, hogy mit lehet láttatni a fotográfia által, s mennyire vagyunk kitartóak abban, hogy lássunk, ne csak nézzünk. Ahogy a technikai komponensnek a másik két sorozatban is jelentősége van, ez a sorozat technikai síkon az expozícióval való kísérletezés.
A második sorozat (A Shimmer of Possibility) hétköznapi New York-i pillanatokat ragad meg. Street fotó ez a javából, de megintcsak egy művészi csavarral: Graham itt időbeli szekvenciákkal, diptichonokkal és triptichonokkal dolgozik, ezáltal az időzítés kérdését vizsgálja. “Az érzékelés, a felismerés folyamatának lelassítása” – fogalmaz a fotós. “Mindannyian a saját pillanatainkban, a saját életünkben élünk, de egymással kölcsönhatásban. Ezek nem olyan pillanatok, amelyek belekerülnek az újságokba…Az életünk nem csak drámai pillanatokból és autóbalesetekből áll, az élet 99 százalékát a hétköznapi dolgok töltik ki. (…) S ezt meg kell becsülnünk, nem szabad tudomást sem vennünk róla. A Shimmer of Possibility a hétköznapi létnek ezt a kimondatlan óceánját igyekszik megragadni” – teszi hozzá. A harmadik egység (The Present) egyazon helyszínen belül változó fókuszú, New York utcáin készült képsorozatai a fotózás harmadik technikai tényezőjével, a mélységélességgel variálnak. A tárlat elsőre talányos címe is megfejtésre kerül: Graham a Moby Dick egyik fejezetének a címét kölcsönözte kiállításához. Az összefüggés megértéséhez maga a művész adja meg a kulcsot: “A bálna fehérsége” szerinte érzékletesen írja le, milyen “a szörnyeteg gyomrában utazni”, vagyis milyen úton lenni korunk Amerikájában.
Credit Pier 24 Photography, San Francisco
http://www.theguardian.com/artanddesign/2009/mar/02/paul-graham-shimmer-possibility
