This exhibition may belong to the less-advertised this summer in Budapest, still, it is compulsory for the lovers of photography in Budapest. The exhibition Images of War and Peace in Mai Manó House – House of Hungarian Photographers has opened on 19th July and is on view until 18th September.
The exhibition encompasses 48 vintage copies of photographs from the Hungarian-born, legendary war photographer Robert Capa (all of them belonging to collection of the the Hungarian National Museum), as well as 16 pieces from the so-called Master Selection, which was compiled by Robert Capa’s brother Cornell Capa and the historian Richard Whelan between 1990 and 1992.
Robert Capa was documenting almost every major turn of the 20th century: the Spanish civil war, the European war fields in WW2, and at the beginnings of a new world order in China, in the Soviet Union and in the Middle-East. Along with iconic pictures of the 20th century the exhibition at Mai Manó House features less-known parts of Capa’s work. The horrors of war and the moments of peace can be seen here next to each other, and sometimes even in the same picture.
Visitors who wish to know more about the pictures on show may feel a lack of explaining texts. A 50-minutes documentation (Close to Capa, directed by Attila Kékesi) substitutes for them.
Egy kevés feltűnést keltő, de a fotóművészet és riportfotózás rajongói számára kötelező kiállítás tekinthető meg a Mai Manó Házban július 19. és szeptember 18. között.
A tárlat a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe tartozó 48 korabeli nagyítást, valamint a legendás magyar származású fotóriporter életművéből az 1990-es évek elején New York-ban összeállított, úgynevezett Master Selectionből (vagyis Mestergyűjteményből) 16 darabot vonultat fel.
Robert Capa ott volt szinte mindenhol, ahol korának meghatározó történelmi eseményei zajlottak: a spanyol polgárháborúban, a második világháború európai frontjain, vagy az új világrend kialakulásakor Kínában, a Szovjetunióban és a Közel-Keleten. A Mai Manó Ház kiállítótereiben olyan, a 20. század történetéhez tartozó ikonikus fotográfiák mellett, mint a spanyol milicista halála vagy a normandiai partraszállás képei, az életmű kevésbé ismert darabjait is láthatjuk. A háború drámája és a béke pillanatai egymás mellett, néha pedig egyazon képen jelennek meg.
A látottakról bővebben tájékozódni kívánó látogató hiányolhatja a részletes kísérőszöveget és szórólapokat a kiállításról, de ezek hiányáért kárpótol a második emeleti kiállítótérben vetített 50 perces dokumentumfilm (Közel Capához, rendezte: Kékesi Attila).
A British Journal of Photography által felkért 60 tagú zsűri a világ 16 legtehetségesebb fiatal fotóművésze közé sorolta a New York-ban élő Perlaki Mártont is, akinek első önálló kiállítását a magyar közönség idén tavasszal láthatta a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.
A szerkesztőkből, kurátorokból, fesztiváligazgatókból, fotósokból és más szakmabeliekből álló zsűri tagjai között olyan nagy nevek szerepelnek, mint Martin Parr, Erik Kessels és Elisabeth Avedon – derül ki a júniusi szám előzeteséből.
Civil kezdeményezés mentette meg a lebontástól a lipcsei "Capa-házat", azt az épületet, amelyben az előrenyomuló amerikai hadsereget kísérő Robert Capa az európai harcok utolsó napjaiban egyik drámai erejű fotóját készítette egy halott amerikai katonáról. Az épületben nemrég emlékkiállítás nyílt a világhírű fotóriporter fotóiból és más dokumentumokból.
1945. április 18-án a nyugat felől előrenyomuló amerikai gyalogság két katonája, Raymond J. Bowman és Clarence Ridgeway a lipcsei Jahnallee 61-es számú ház második emeleti erkélyén vett fel lőállást, hogy a Zeppelin-hídon áthaladó egységeket fedezze. Egyiküket, Bowmant halálos találat éri. A kép, amelyet Capa a fegyvere mellett fekvő, halott Bowmanról közvetlenül azután készített, hogy a katonát eltalálta egy német mesterlövész golyója, "A háború utolsó áldozata" (The last man to die) címmel jelent meg a LIFE magazinban és ezzel a címmel vonult be a fotótörténelembe.
A fotó helyszíneként szolgáló épület, amelyet a városban a "Capa-ház" néven ismernek, az 1990-es évek vége óta üresen állt és nagyon rossz állapotba került. 2011-ben bontási engedélyt adtak ki rá, ám egy civil kezdeményezésnek köszönhetően megmenekült, sőt, a földszinten helyiségeket bérlő kávézó egyik oldalsó termében a napokban emlékkiállítás nyílt, amelyen egyebek között Capa 15, Lipcsében készült fotója látható a New York-i International Center for Photography jóvoltából - köztük az is, amely csak néhány másodperccel a földön fekvő Bowmant ábrázoló kép előtt készült az erkélyen, és amelyen még együtt látható a két katona, Bowman és Ridgeway. Szerepel továbbá egy videó, amelyen Bowman egy másik bajtársa, Lehman Riggs emlékezik vissza a lipcsei harcokra. A kiállítás megnyitójára Lipcsébe utazott az idén 96 éves Clarence Ridgeway is. Az eseményekre mostantól a házon elhelyezett emléktábla és az épülettel szemközt húzódó utca is emlékeztet, amelyet a Bowmanstrasse névre kereszteltek át.
William Dalrymple a tökéletes példa arra, hogy mire képes egy “amatőr” fotós profi felszerelés nélkül is, ha van érzéke és indíttatása a fotózáshoz.
Nem mintha Dalrymple – aki egyébként nem másnak, mint Margaret Cameronnak, a művészi fotózás brit pionírjának a távoli leszármazottja – nem rendelkezne sokévi tapasztalattal a fotózás terén, de gyermek- és kamaszkori rajongásának tárgyát egy jó időre félretette az írás és a történelemtudomány kedvéért, mígnem nemrég – szerencsénkre – újra felfedezte azt. A Harper Collinsnál a közelmúltban megjelent albumának fekete-fehér fotói ugyanis plaszticitásukkal, monokróm színviláguk ellenére is erős atmoszférájukkal magukkal ragadóak. Egy lapos, de ellenálhatatlan közhellyel élve: olyan képek, amelyekre az ember önkéntelenül is azt mondja: szívesen nézegetném őket a lakásom falán…
A BBC honlapján megjelent írásában Dalrymple a fotózás újrafelfedezésének öröméről vall, és elmondta azt is, hogy mindig is jobban szerette a fekete-fehér fotózást a színesnél, mert azt “sokkal merészebb világnak gondolta, amely tele van művészi lehetőséggel”.
A lehetőségeket Dalrymple bátran használta ki: a The Writer’s Eye című, másfél évnyi utazás gyümölcseit bemutató kötet képei egy Samsung Note okostelefonnal készültek – természetesen nem utómunkálatok nélkül – , amelyet Dalrymple praktikussága miatt értékel nagyra.
Jazd, Irán. Fotó (C) William Dalrymple/Jogok: Sunapa
Paul Graham munkáira a The New York Times egy cikkehívta fel a figyelmemet. Az 1956-ban Nagy-Britanniában született Graham a szigetországbeli szociofotó hagyományain indult el és szerzett nevet magának, a nehézipar 1980-as évek eleji hanyatlását megszenvedő angol munkásosztályról (A1 – The great North Road, Beyond Caring), majd az északír helyzetről (Troubled Land) készített sorozatokkal. 2002-ben költözött New York-ba. Egy Sting-parafrázissal élve fogalmazhatnánk úgy is: an Englishman in New York, azaz egy angol New York-ban. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Graham itt és az amerikai vidéken készült képein is érződik a kívülről jött szemlélő látásmódja.
Habár a NYT cikkírója, Philip Gefter nem véletlenül hivatkozik Walker Evansre, az amerikai szociofotó nagy klasszikusára Grahammel kapcsolatban, ugyanakkor – s itt egy szubjektív benyomás következik – az Evans-i dokumentarista megközelítés mellett olyan formai kísérletező kedv is jellemzi a munkáit, amire az előbbinél nem tudnék példát mondani. Erre példa Grahamnél a Hétköznapi pillanatok (Everyday moments) a szinte mozgóképszerűen egymásra következő, de külön-külön is érvényes képkivágásokkal és kép-párokkal, illetve az túlexponált, sivár külvárosi jeleneteket tűéles, harsány színekben megfogalmazott kertvárosi idillekkel szembeállító Amerikai éjszaka (American night) sorozat.
Ez a kísérletező szellem nagy hangsúlyt kap a San Francisco-i Pier24-ben rendezett, The Whiteness of the Whale című szólókiállításán is. A tárlat anyaga – mintegy hatvan kép – Graham “amerikai trilógiájából”, három amerikai sorozatából áll össze. Mint azt a Pier24 honlapján látható videón a művész elmondja: a három közül az első, az American night sorozat szinte teljesen fehér, túlexponált képei a “láthatatlan”,az életünkből “kiszerkesztett” (edited out) amerikai szegénységet hivatottak megragadni, s az azt kürülvevő “pszichológiai vakságra” utalnak, de arról is gondolkodásra késztetnak, hogy mit lehet láttatni a fotográfia által, s mennyire vagyunk kitartóak abban, hogy lássunk, ne csak nézzünk. Ahogy a technikai komponensnek a másik két sorozatban is jelentősége van, ez a sorozat technikai síkon az expozícióval való kísérletezés.
A második sorozat (A Shimmer of Possibility) hétköznapi New York-i pillanatokat ragad meg. Street fotó ez a javából, de megintcsak egy művészi csavarral: Graham itt időbeli szekvenciákkal, diptichonokkal és triptichonokkal dolgozik, ezáltal az időzítés kérdését vizsgálja. “Az érzékelés, a felismerés folyamatának lelassítása” – fogalmaz a fotós. “Mindannyian a saját pillanatainkban, a saját életünkben élünk, de egymással kölcsönhatásban. Ezek nem olyan pillanatok, amelyek belekerülnek az újságokba…Az életünk nem csak drámai pillanatokból és autóbalesetekből áll, az élet 99 százalékát a hétköznapi dolgok töltik ki. (…) S ezt meg kell becsülnünk, nem szabad tudomást sem vennünk róla. A Shimmer of Possibility a hétköznapi létnek ezt a kimondatlan óceánját igyekszik megragadni” – teszi hozzá. A harmadik egység (The Present) egyazon helyszínen belül változó fókuszú, New York utcáin készült képsorozatai a fotózás harmadik technikai tényezőjével, a mélységélességgel variálnak. A tárlat elsőre talányos címe is megfejtésre kerül: Graham a Moby Dick egyik fejezetének a címét kölcsönözte kiállításához. Az összefüggés megértéséhez maga a művész adja meg a kulcsot: “A bálna fehérsége” szerinte érzékletesen írja le, milyen “a szörnyeteg gyomrában utazni”, vagyis milyen úton lenni korunk Amerikájában.
